Akadémiafrász

Az imposztor jelenség 1978-ban került először leírásra Pauline R. Clance és Suzanne A. Imes tanulmányában, amely a kiemelkedő teljesítménnyel rendelkező nőket vizsgálta. Az imposztor szindrómával rendelkezők komoly önértékelési problémákkal küzdenek, miközben azt gondolják, hogy sikereik mögött nem a képességeik, hanem pusztán a vakszerencse vagy egyéb tényező áll. Ez a probléma könnyedén munkamániába, állandó frusztrációba, irracionális gondolkodásba vagy depresszióba csaphat át.

Negyvenkét fős, mester- és doktorandusz hallgatókat tömörítő mintájának fele produkált vonatkozó tüneteket. Ebből kilencen nem mernek a társaik előtt beszélni, mert úgy érzik, hogy nincs meg a szükséges akadémiai szókincsük hozzá – emiatt pedig kivülállóknak érzik magukat. Az imposztor szindrómások mindegyike társaihoz és a tanáraihoz próbálja hasonlítani magát és jellemzően azt a konzekvenciát vonja le, hogy sokkal gyengébb minőséget képvisel náluk. A szindróma hátráltatja őket tanulmányok olvasásakor, illetve írásakor is. Előbbi kapcsán félnek attól, hogy nem fognak megérteni valamit, míg az utóbbi során úgy érzik, hogy nem tudnak felnőni a feladathoz, képtelenek kellő stílusban és emelkedettséggel írni.

Amennyiben az imposztor szindróma jeleit észleljük magunkon. A Tanácsadási Osztály pszichológusa, Kedves Balázs szerint Egyrészt segíthet, „ha megfigyeljük és felismerjük saját negatív automatikus gondolatainkat, és megvizsgáljuk azok realitását. Balázs jó ötletnek tartja a naplóírást is, ugyanis így „később visszanézve tudatosíthatjuk a befektetett munkát, időt és az elért eredményeket magunkban.” Ezenkívül azt javasolja, hogy igyekezzünk kevesebbszer hasonlítgatni magunkat másokhoz: “Főként a mai, erősen mediatizált kultúránkban könnyen torzított képet kaphatunk mások eredményeiről.

Következő hír